Az írás nem könnyű, főleg, ha fogalmad sincs, igazán mi érdekel, és 2016-ban elkezdesz egy blogot, amire aztán két êvig rá sem nézel. Szomorú tény, hogy még 25 évesen is hónapról hónapra csapongtam, egyszer longboardozni akartam, utána jött a kitesurfing (kösz Mui Ne!), majd a bouldering, TRX (nem, nem vicc - azoknak, akik ismernek...), jóga (ami szerencsére megmaradt), futás (avagy séta a többi futó között az újonnan megvásárolt cipőben, színben egymáshoz passzoló nadrágban és felsőben, melyekre nyugodtan nyomtathattak volna egy  a "futáshoz teljesen alkalmatlan" matricát.) A megsemmisülés, fâjdalmas kanapéba süppedés minden esetben garantált, csupán az eltelt idő volt a különbség. Persze, ha az ember szomorú, elnéző és megbocsátò, leginkább önmagával szemben. Ìgy jöttek a fánkok, Mr. Pringles, meg a Netflix. Aztán a döbbenet a pròbafülkében, vagy otthon, mikor már a régi nadrágok sem akartak a combom közepénél tovább felszaladni. Szaladni... kínkeservesen kúszni. Nem jöttek, hât elengedtem őket, mondván, valaki egy hátizsákkal menekül a háborù elől és nagyobb szüksége van râ, mint nekem, jött a charity box, én pedig olyan boldognak és elégedettnek éreztem magam, hogy azonnal vettem egy hatos szettet a Dunkin Donutsban, mert ugye tudjuk, jótett helyébe jòt vârj...

Valahogy így kezdődött, folytatòdott az önámításom, ami olyan sikeres volt, hogy ha nem látok meg magamról egy véletlenül elkapott fotót, talán sohasem esem kétségbe. Mert meggyőztem magam arròl, én ilyen vagyok, szeretem magam. Ha az ember szereti magát, annak nem feltétlenül a legbiztosabb jele, ha gyűlöli, hogy fotòzzák, nem barátkozik lányokkal, mert "ùgyis szebbek, jobbak, mint én" - azt hitted a gimi véget ért...? - legszívesebben ugyanazt a fekete polót hordja, amiből 7 darabot vett, mert ahogy nagyanyáink is megmondtâk, "a fekete slankít", mellesleg imádom ezt a szòt, vagy épp szabadidejében szép lânyok fotòit nézegeti az Instagramon, és közben fröcsög, hogy na persze, nekik könnyű... 

Ha most valaki arra vár, hogy a trükkös felvezetés után egy a szokásos "súlyfelesleggel és önbizalom hiánnyal küszködő huszonéves lány rátalált erre a fantasztikus készítményre, s egy szempillantás alatt új ember lett belőle, a bőre ragyog, a haja csillog, a körme sohasem törik le, és még sohasem érezte ilyen jòl magát a bőrében" történet következik, el kell hogy keserítsem. Még mindig én vagyok, én. A kêtségbeesésem után még hosszú ideig nem csinâltam semmit, hiszen "mire is lehetnék képes...?" Daily routine: munkába indulás előtt 10 perccel felébredek, felveszek egy szettet, ami gyakorlatilag mindig ugyanaz, hajam copfban, egy bizonytalan mosoly a tükörben, majd egy grimasz, telefonomba temetkezve villamosozok, buszozok, reflexből leszállok, bemegyek a munkahelyemre, reggelizem, elindul a nap. 17 òrakor hazaindulok, majd egy szendviccsel, némi (jutalom) édességgel a kanapéra helyezkedem, és sorozatokat nézek, majd este 9 òrakor elalszom, 11-kor felébredek, iszom egy teát (zöld teát, mert roppantul figyelek az egèszségemre), s ùjra elalszom, majd minden kezdődik előlről. Ha futnom kell a villamosra, a halál jeges lehelletét érzem a tarkòmon, így, lehetőség szerint inkâbb megvárom a következtőt. Sétâlni, na igen, azt szeretek, leginkább egy jeges colával a kezemben, gyakorlatilag nincs olyan hêt, hogy nem érzem magam betegnek, az egyetlen mozgásforma két sorozatfőcìm között a jòga, mert számomra òriási élmény, hogy az évek során eljutottam arra a pontra, hogy képes vagyok megérinteni a lábujjaimat anélkül, hogy minden porcikám segítségért kiáltana. 

Mi lehet a baj? - kérdeztem olyan sokszor magamtòl. A válasz leginkább abban rejlik, mennyire vagyok őszinte saját magamhoz. Én vagyok a "baj". Ma már ki tudom mondani anélkül, hogy szégyent éreznék. Igen, én vagyok az oka annak, hogy nem szeretek tükörbe nézni. Hogy nem vagyok kitartò. Hogy feladom az első nehézség után. Könnyebb volna azzal a tudattal leèlnem az életem, hogy én vagyok a lány a tornasor végéről, aki sohasem tudott felmászni a kötélre, vagy hátrafelé bukfencezni, netán egy iskola kört időben lefutni, hiszen bâr szomorù, de semmi erőfeszìtésembe nem kerül ebben a szerepben maradnom, mert ez mâr kész. De mi van akkor, ha én ezt nem akarom? 

---- FONTOS! A blogban kizáròlag a sajât véleményemet, élményeimet, tapasztalataimat írom le. Azért hoztam létre, mert egyfajta motiváciòként szolgál, elsősorban saját magamnak, de tudom, nem vagyok egyedül. Mégsem célom másokat a saját igazamről meggyőzni. Tisztelem és elfogadom mindenki véleményét mindaddig, míg ő is tiszteli és elfogadja az enyémet. Köszönöm, ha megtisztelsz azzal, hogy olvasol.